Karácsony szellemében

Egy kis Johnlock ficcel szeretnélek meglepni benneteket, ami egy csipetnyi Mystradet is tartalmaz. Remélem mindenkinek tetszeni fog és ezúton szeretnék boldog, békés karácsonyt kívánni :).

Karácsony szellemében  

           -  Sherlock, be kell mennem a rendelőbe egy betegem miatt, majd jövök – szólal meg John az ajtó mellől, miközben az ablak előtt hegedülök.

 Az ujjaim kellemes táncot járnak a húrokon egy megnyugtató dallamot előhívva a hangszerből.  Az ütemre lágyan ringatom a felsőtestem, ez egy egyszemélyes tánc. Ő még mindig egy helyben áll, készen az indulásra, már csak a válaszomra vár, amit nem adok meg egykönnyen. Élvezi a látványt, a hangokat, ellazítja az izmait. Így akar maradni, de a kötelesség az kötelesség.

-                     -   Sherlock… figyelsz rám? – egy újabb lágy, halk hang az ajtó irányából, hogy ne zavarja meg a játékom, nincs benne sem idegesség, sem türelmetlenség, csupán figyelmet követel.

 A dalnak mindjárt vége, csak egy kis türelem. A hegedű kellemes hangja egyre halkabb, ahogy a fejemben pörgő kotta végére érek. A lakásra csend ülepszik, kezeimet lassan leeresztem, átadva az erőnek, ami mindenkit érint.

-               -Rendben- csupán ennyit mondok kielégítő válaszként és felé fordulok. Látom rajta, hogy nem akar elmenni, nem akar itt hagyni. 

Ugyanazt akarjuk, de az orvosi kötelesség hívja és hallgatnia kell rá, pedig a játékom még mindig ismétlődik a fejében, egész nap kísérteni fogja, a kórházban halkan fogja dúdolni, miközben a betegeket vizsgálja, mert olyankor olyan mintha mellette lennék. 

-               -Megpróbálok sietni, remélem hamar végzek- minden egyes szavában a szomorúságot hallom. 

Visszafordulok az ablak felé és újra elkezdek játszani. Most egy kicsit komorabb dal következik, amire csak felsóhajt, majd elindul a lépcsőn, egy ajtócsukódás és már kin is van. Az ablakból végignézem, ahogy elsétál a villózó, színes fények által megvilágított utcán, végül pedig befordul a következő sarkon. A lábnyomai még percek után is megmaradnak a több centis hóban. 

Felnézek a szembe lévő házra, tele van aggatva világító égőkkel, amik teljesen bevilágítanák a lakást, ha nem lenne felkapcsolva a villany. Igen, ma Karácsony van. A szeretet ünnepe, amelynek alkalmából néhány ember magára gyújtja a házát a hibás égőkkel. Nálunk viszont erre nincs esély mivel az idei karácsony, a tavalyin elért nagy sikeremre való tekintettel, nem lesz megtartva. Igaz, a dolgok változtak, John és az én kapcsolatomra valótekintettel, de még így sem. Nem baj, amúgy se szeretek ünnepelni. Azért Mrs. Hudson így is becsempészett egy kis ünnepi hangulatot pár dísszel, azokkal a fagyöngyökkel, amiket elrejtett a lakásban. Talán elkerülték John figyelmét, de az enyémet nem. Igazán kedves, de nem olyan szükséges, mint ahogy gondolja. 

Az ötödik dal után úrrá lesz rajtam az unalom. A hegedűt, a már megszokott helyzetben teszem a fotelomra és az órámra nézek. Délután öt óra, még messze az éjszaka. A zakóm zsebéből kiveszem a telefonom, előkeresem Lestrade számát.

Valami ügy? SH

Csak egy bombafenyegetés, a tettest még keressük. GL

John még várhatóan két órán át nem ér vissza, ez is több a semminél.

Tíz perc és ott vagyok. SH

A Yardra érve fél órába sem telik, hogy megtaláljuk a tettest. Teljesen amatőr, harmincöt év körüli férfi, aki karácsony napján nem tudja mással tölteni az idejét, minthogy fenyegetőzik. Könnyű eset volt, meglep, hogy egyáltalán elvállaltam.

-          Szerencsére hamar megtaláltuk a fickót- morogta Lestrade az íróasztala mögött, miközben egy kötegnyi papírt töltött ki. 

Érthető, hogy mérges, egy átlagos ember se szeret szenteste bent maradni a munkahelyén és aktákat kitölteni egy bolond miatt.

-          Egyszerű volt, meglep, hogy egyáltalán foglalkoztam vele- közlöm vele teljes nyugalommal, miközben a vitrinében elhelyezett képeket nézegetem.

-          Persze, persze mit sem értünk volna a csodás Sherlock Holmes képességei nélkül – horkant fel.

-          Hagyj fel a szarkazmussal Lestrade, nem áll jól, amúgy meg, aki karácsonykor bombával fenyegetőzik, nem lehet túl okos. Ezt bizonyítja, hogy a telefonfülke melletti házban maradt, biztos csak melegedni akar a börtönben.

-          Persze. Apropó karácsony, neked nem otthon kéne lenned Johnnal?- pillant rám kérdőn, a nem sokkal ezelőtti düh egy halvány jele sem látszik az arcán.

-          Nem mondhatnám, hogy megünnepeljük – összekulcsolom a hátam mögött a kezem.

-          Ezt, hogy érted?- Vonta fel a szemöldökét.

-          Lestrade, tudod, hogy nem szeretem ismételni magam – felsóhajtok, majd ahogy látom a várakozását, erőt veszek magamon - nincs ajándékozás, kevés díszítés és a többi. Tudod, hogy az ünneplés nem nagyon érdekel.

-          Mert egy idióta vagy!- Felpattant a székből és az asztalra csapott- lehet, hogy neked nem fontos, de Johnnak az. Főleg most, hogy nem csak lakótársak vagytok.

Meredten néztem rá félig a meglepetéstől, félig pedig a zavarodottságtól. Ezt ő is észrevette, sóhajtott majd leült a székre, kényelmesen hátradőlt, a kezeit összefonta maga előtt.

-          Sherlock, a karácsony a szeretet ünnepe ezt te is tudod- éles, de szánakozó pillantással néz rám, idegesítő - az mindegy, hogy te szeretsz ünnepelni vagy sem, ha a szeretteiddel lehetsz és megmutathatod, hogy mit érzel irántuk.

-          Persze, de ezt mindennap megtehetem.

-          Ha nem magad miatt teszed, tedd meg John miatt – rám mosolyog, majd becsukja az előtte lévő aktát és felveszi a kabátját. – Szereti a karácsonyt, még a múltkori alakításod után is jókedve volt.

-          Akkor mit kéne tennem? – kérdőn nézek rá, de a választ már úgyis tudom.

-          Tedd emlékezetessé az ideit és ünnepeljetek – várakozón elhúzza a függönyt és kinéz az épület elé. - Még messze az este, Sherlock. Ha ügyes vagy még ajándékot is szerezhetsz neki. Biztos nyitva van még egy-két bolt - pár másodpercig egymásra meredünk, majd elindulok az ajtó felé- Boldog Karácsonyt neked és Johnnak is! – Szól utánam mielőtt kiléphettem volna az ajtón.

-          Neked és a bátyámnak is- szólok hátra, azzal ott is hagyom a vörösödő Lestrade-ot.

Az épületből kiérve semmi esélyem taxit fogni, de nem is baj ilyen helyzetben nem lenne praktikus megoldás. Így neki vágok a feladatnak gyalog, mínusz fokokban. Mielőtt befordultam egy boltokkal teli utcába még láttam, ahogy egy fekete Bentley áll meg a Yard előtt.

 Sietősen, haladok a macskakövesúton, ami szerencsémre nem csúszik a vékony hóréteg alatt. Ekkor jut eszembe, hogy otthon alig látható, hogy karácsony van. Előkapom a telefonom és kikeresem Mrs. Hudson számát. 

Mrs. Hudson, tudom úgy volt, hogy Johnnal nem ünnepeljük meg a karácsonyt, de változott a helyzet.  Tudom, hogy estére a nővéréhez megy, de ki kéne díszíteni egy kicsit a szobát mire John hazaér. SH

Persze drágám, már akkor elkezdtem mikor elmentetek.

Nem mondanám, hogy meglep, hiszen már máskor is csinált hasonlókat, amiknek kevésbé örültem, de most legalább megspórolt nekem egy kis időt.

Köszönjük, megpróbálok John előtt hazaérni, de neki ne szóljon semmit. SH

A tudat, hogy már egy dolog lekerült a listámról, megnyugtat és most már lassabban járom az utcákat figyelve a kirakatokban lévő tárgyakra, hogy melyik tetszene Johnnak. Sok mindene megvan, még többnek örülne, bár az emberi testrészeknek lehet kevésbé, pedig azt könnyű lenne beszerezni.

 Tovább haladok a butikok mellett, amikor meglátok egy kötött pulcsikkal teli üzletet. Megtorpanok. Rögtön tudom, hogy ez lesz a jó megoldás.

Belépve akár epilepsziás rohamot is kaphattam volna a hirtelen ért szín kavalkádtól. Egy eladónő szalad elém a semmiből, hogy mihamarabb végezhessek a vásárlással, de már érzem, hogy nem lesz egy gyors dolog.

-          Elnézést, tudok valamiben segíteni? – Szólalt meg a maga vékony hangján.

-          Hát egy pulóvert szeretnék – kutatón néztem körbe, amire ő csak felvonta a szemöldökét, mindig is tudtam, hogy az ilyesfajta ruhák rossz hatással vannak rám.

-          Hát, mint látja, elég sok van az üzletünkben- közölte a jól látható tényt, egy kis szarkazmussal vegyítve, elgondolkozom, hogy megköszönjem-e az információt, de inkább nem pazarlom erre az időm. -  Gondolt esetleg valamilyen mintára?

-          Hát egy elég közeli barátomnak szeretném, aki néha túl kedves hozzám – ránéztem reményteli pillantással, mégis csak itt dolgozik már tizennyolc hónapja és szinte már láttam is az agyában forgó fogaskerekeket.

-          Mutathatok párat, ami talán tetszeni fog – megragadta a kabátom, majd körbehúzott az üzletben, hogy megmutassa a rondábbnál rondább darabokat.

-          Azt szeretném – mutatok rá hirtelen egyre, amin megakadt a szemem.

-          Rendben, becsomagolom valami szép csomagolópapírba, ha úgyis ajándék lesz – megkönnyebbülten mosolyog, hogy végre letudott, nem is tudja, hogy ha úgy akarom, megkeserítem az ünnepét, de most az egyszer elnézem Johnért.

Végezetül kezembe nyomja a tasakot a benne lévő pulóverrel, ami el kell ismernem nem is lett olyan borzalmasan becsomagolva.

A Baker Street 221 már teljes pompájában ragyogott mire visszaértem a csontfagyasztó séta után. Mrs. Hudson kitett magáért, mint mindig. A lakásban égősorok, gyertyák, mikulás sapkák és még az eddiginél is jóval több fagyöngy volt elhelyezve. A kandallóban megnyugtatóan pattogott a tűz és árasztotta szét a meleget. A tökéletes helyszín után, már csak egy valami hiányzott, pontosabban valaki. Ekkor a telefonom lágyan kezdett rezegni a zsebemben.

Most végeztem, sietek haza. JW

Az üzenet elolvasása után önkénytelenül is elmosolyodok és az utcára nézek. Tökéletes időzítés választ viszont nem írok, hamarabb visszaér ha aggódik, bár bevallom ez kicsit önző dolog, de nem az első eset, hogy ezt az egyszerű eszközt használom. Az ablak előtt buzgón várok, mint egy ötéves az ajándékát. Ez idő alatt elgondolkozom mennyi mindent is tettem ebben a két órában érte. Hogy néztem az üzleteket, mint egy szerelmes tinédzser, hogy ajándékot találhassak neki és boldoggá tegyem. Örültem, hogy sikerült venni valamit, még ha ez miatt fel is kellett áldoznom kicsit a méltóságom. És persze, hogy átélhettem mit is éreznek az ilyen időszakban megfogyatkozó hálózatom tagjai. De még így is úgy érzem, hogy megérte.

Ajtónyitódás, könnyű, de gyors léptek a lépcsőn. Ez a végszavam az utolsó felvonáshoz, felveszem a hegedűmet és a már megszokott karácsonyi dalok közül játszok egyet (♫). A lépések egyre lassabbak, ahogy meghalja a zenét, az ajtó előtt megáll és vár egy kicsit. Nem tudja mire számíts. A kilincs lassan kattan. Az ablakban állva lehunyom a szemem, legbelül tudom mi lesz a reakciód, most mégis ideges vagyok. Ahogyan eléd tárul a szoba elakad a lélegzete, pont ahogy történnie kell.

-          Sherlock… – kissé remegő hangjában minden benne van.

A szám mosolyra húzódik és résnyire kinyitom a szemem. Az ablak tökéletes tükör ebben a pillanatban, hogy megmutathassa a meglepettséget az arcán. Türelmesen várjuk ismét, hogy a dal véget érjen, ami most mindkettőnknek egy végtelen történés. A hangmagasság egyre feljebb szökik, ahogy az ujjaimmal egyre lejjebb érintem a húrokat. Közben az érzésektől megremeg mindkét kezem, de kitartok és így lesz apránként vége a dalunknak. A véggel együtt fordulok meg lassan, hogy szemtől szembe álljunk egymással, mire az utolsó hanghoz érek. Másodpercekig nézünk egymásra, egyikünk se tudja mit kéne mondani. Ez egy új helyzet, amit én teremtettem meg számára, egy újabb dolog, amihez alkalmazkodnia kell, de sikerülni fog. Végül ő töri meg a csendből épített falat körülöttünk.

-          Kidíszítetted az egész lakást – kicsit elcsuklik a hangja a meghatottságtól.

-          Remek következtetés – halkan felkuncogtam és körbenéztem a szobában, mintha még nem lett volna alkalmam rá -, bár nem én voltam, hanem Mrs. Hudson. Nekem más dolgom volt – zavartan néz rám, de szerencsére az égők színes fényétől nem látja azt a kis pírt, ami az arcomra telepedett.

-          Kukucs! – a már jól ismert főbérlőnk hangja hallatszott John háta mögül- hoztam egy kis süteményt drágáim, de sajnos nekem most mennem kell! Legyetek jók! – Lesietett a lépcsőn, hogy minél előbb kettesben hagyjon minket, de mielőtt kilép a házból még gyorsan felkiabál - boldog karácsonyt!

Egyikünk sem válaszol, jelenleg mindkettőnket ugyanaz a dolog foglalkoztat. Az újabb kínos pillanatok után összemosolygunk, hogy enyhítsük az eddigi pillanatokat. Leteszem a hegedűt, ő pedig egy könnyű mozdulattal az akasztóra teszi a kabátját.

-          Igazán megleptél ezzel, Sherlock! – Pár lépéssel közelebb jön, a mosoly egyre csak szélesedik az arcán.

Azt a pár métert, ami még köztünk volt óvatosan eltüntetem és mélyen a szemébe nézek. A szavak most feleslegesek a gesztusokból tökéletesen megértjük egymást.

-          Igazából – megtöri a szemkontaktust és lehajtja a fejét, de még így is látom, ahogy egyre jobban elvörösödik, felesleges elrejtenie – én… hoztam neked valamit.

Igen, már vártam, amit a kabátzsebébe rejtett. Odalép a kabátjához, kivesz egy szatyrot, amit aztán idenyújt. Próbálok gátat szabni az agyamnak, hogy legalább egy kicsit meglepődhessek az ajándékon. Óvatosan szétbontom és egy sötét sálat találok benne.

-          Az előzőt elvesztetted, amikor a Temzébe kellett ugranod és láttam, hogy az óta sem kerestél újat és megfáznod azért nem kellene - mondja kicsit zavartan, miközben azt a halvány meglepetést nézi az arcomon. – Esetleg megleptelek?

-          Igen, köszönöm – ránézek a teljesen kivirult arcára, ami egy furcsa meleg érzést kelt a gyomromban- John, még engem is meg lehet lepni.

-          Rendben, rendben!

-          Nekem is van valamim a számodra- figyelem, ahogy az érzések tömkelegét vetíti ki az arca folyamatosan váltakozva- Ha még nem vetted észre a fotelodban van.

Teljesen megdöbbenve áll egy helyben, miközben én tovább figyelem minden egyes mozdulatát, majd egy kisgyerek kíváncsiságával lép oda az ajándékhoz és veszi ki a benne rejlő pulcsit.

-          Sherlock ez – forgatja, alaposan megvizsgálja az a bizonyos vajszínű, macska mintás pulóvert – miért pont macskák?

-          Mert… hát illik hozzád, de ha nem jó még talán kicserélhetjük egy másikra vagy-

-          Nem-nem, jó ez nagyon tetszik! – Leveszi a rajta lévő pulcsit és felhúzza az másikat.

Elém lép, kiveszi a kezemből a sálat és a nyakam köré helyezi. A két végénél megakad a keze, ami kicsit remeg, talán az őt ért érzések következménye. Rám néz és elmosolyodik, azokkal a csodálattal és boldogsággal teli szemekkel. Én lassan lehajolok és egy forró, lágy csókot adok neki, ami most is ugyanolyan, mint az eddigiek, de ma mégis különleges.

Az estét a kanapén töltjük, feje a mellkasomon pihen, a kezünk összekulcsolva, a tűz vígan táncol a kandallóban miközben a tévében a megszokott karácsonyi műsorok mennek, míg John el nem alszik. Kikapcsolom a jelenlegi romantikus filmet, amit nézett és már csak a tűz pattogását és az ő halk szuszogást hallom. Kinézek az ablakon, ki az utcára, ki a városra, amelyre időközben nagy pelyhekben kezdett hullni a hó és rájövök, hogy ezen túl minden ünnepet másként fogok megélni, Johnnal együtt.