Sajnálom, mostanság nem tettem fel semmit. Akartam, de bármit kezdtem el írni mostanság mind hosszabb lett mint akartam.
Történetben John minden este a háborúról szóló rémálmaival küzd és, hogyan változik meg minden mikor találkozik Sherlockkal. Nem sokat tudok elmondani, nagyon vegyes érzések fogtak el ennek a megírása közben. (Első POV John életemben, nem tudom mennyire találtam el). Minden esetre remélem tetszeni fog:).
Rémálmok hada
Ahányszor becsukom a szemem mindig a háború képei jelennek
meg előttem. Szinte mindenre emlékszem, ami ott történt.
Katonaorvosként szolgáltam az afganisztáni brit hadjáratban.
Egy egészségügyi egységgel jártam a harctereket, minden egyes nap más-más helyszíneken
ápoltuk a sérülteket. Az utazás közben hányingerünk volt az orrfacsaróbűzben,
ahogyan átérünk a szétszaggatott holttesteken és megrongálódott
felszereléseken. A napok elteltével egyre több sebesültet láttunk el, de nem is
akartunk belegondolni abba, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni. Minden egyes
életért harcoltunk, akármilyen rossz volt a felszerelés vagy a körülmény, mi
küzdöttünk. Esténként mikor nem a harcmezőket jártuk túlélőket keresve,
próbáltunk reményt kelteni az emberekbe. Az alvás az értékrend legvégére
került, ha mégis jutott rá idő meg kellett küzdeni a betegekből kitörő sírás és
ordítás hangjával, ami egy újabb háború volt a hallás és a hangok közt.
Az egyik nap egy
szakaszvezető jött oda hozzám, hogy kellene neki egy orvos, aki elkíséri őket
az egyik kisebb falu bevételnél. Sokáig gondolkoztam a válaszon, de egyértelmű
volt, hogy csak én jöhetek szóba, mivel én rendelkeztem valamennyi lövésztudással.
Az egységtől elválva indultam el, az alig harmincfős kis
szakasszal. Amíg az egyik kis kocsiban zötykölődtünk a kezembe adtak egy M16-os
gépkarabélyt. Igazat megvallva, még sose lőttem akkora fegyverrel, jobban illetek
hozzám a kis pisztolyok, de nem akartam csalódást okozni. Csupán reménykedni
tudtam, hogy nem találkozunk ellenséges haderővel és nem kell senkit se a Halál
tapadó karmaiból megmentenem, ne adj Isten oda küldenem. Mikor odaértünk a
megadott koordinátákhoz, síri csönd fogadott minket, csupán egy-egy varjú
várakozó károgása volt hallható. Lassan osont mindenki előre, a kocsikat hátra
hagyva. Én voltam az utolsó ember a szakasz végén, remegő kezemben az új
„barátommal”. Összeszedve minden bátorságom, figyeltem a hangokat és a legkisebb
zörrenésre is megrezzentem.
Hirtelen egy becsapódó lövedéket és a következő pillanatban
már az egyik társam rángatott egy kisebb földkupac mögé a többiekhez. Durranások
és géppisztolyok zajával küzdött meg a fülem és az elmém. Néha a társaim vagy
az ellenség sikolyát hallottam, amik lassan átalakultak ordítássá majd egyre
halkabban vesztek el a fegyverek és a gránátok hangjának tengerében. Nem is
tudtam mit cselekszek, azon kaptam magam, hogy az ellenséges katonákra célozva
próbálom menteni a bajtársaimat, vagyis a barátaimat. Látva, ahogy fetrengenek
a porban és a hamuban teljesen pánikba estem. Kétségbe esve kerestem a rádiót,
hogy erősítést hívjak „Bajba kerültünk küldjenek erősítést dr. John Watson
vagyok, siessenek” ezt ismételgettem, de semmi választ nem kaptam. A következő
pillanatban minden elsötétült nem éreztem semmit és nem hallottam már a csata
hangját sem. Azt hittem meghaltam, de a következő pillanatban mintha csak
visszaestem volna a Földre, kinyitottam a szemem. Lenéztem a lábamhoz, ahol a szakaszvezető
élettelen teste terült el. A még mindig dolgozó adrenalin a testemben erőt
adott ahhoz, hogy sérüléseim ellenére lelökjem magamról és visszakússzak a kis
domb mögé. A helyzet teljes mértékben
megkívánta a lélekjelenlétet és mikor azt sikerült elérnem, akkor vettem csak észre,
hogy a ruhám válla teljesen átázott a vértől. Pár perc hallgatózás után
kinéztem a fedezék mögül és láttam, hogy az ellenségből senki se maradt
életben. Körbenéztem és észrevettem az egyik barátomat, akit mellékesen Eriknek
hívtak. Ő egy remek srác volt még előtte állt az élet és most rajtam múlt, hogy
életben marad-e vagy sem. Odasiettem hozzá olyan gyorsan amennyire a sérüléseim
engedték, felmértem az állapotát és megtettem mindent, hogy legalább addig ki bírja,
amíg ideér a mentőegység. Mikor végeztem az ellátásával odamentem a többiekhez
és tettem a dolgom. A harminc ember közül sokat élve találtam és volt olyan is,
aki sértetlenül megúszta, annak én adtam az utasításokat.
Nekem komoly vérveszteséggel kellett számolnom, ennek
következtében, amikor végeztem a munkámmal egy utolsó utasítást adva
elvesztettem az eszméletem. Legközelebb már egy kórházi szobában tértem
magamhoz, körülvéve hasonló sérüléseket szenvedett katonákkal.
Most Londonban egy kis panelházban lakom, ami nem túl nagy,
de a csekély igényeimet pont kielégíti. A falak vastagok, így senki se hallja
meg, ahogy minden egyes éjszaka a rémálmoktól üvöltve ébredek fel. Igen, minden
egyes este kísértenek a háború borzasztó emlékei, sikolyai és ettől nem
maradtak nyugodt éjszakáim.
„Az álom ilyen olykor, ilyen gyilkos, ilyen reménytelen,
ilyen riasztó, hogy nyöszörögni kell tőle és sikoltani, míg fel nem rázzák az
embert.”*
- Fél
évvel később-
Az idő lassan telt én pedig még mindig lábadoztam. Igaz, a
fizikai sérülések már régen begyógyultak, de amiket a lelkem szerzett mintha
csak egyre súlyosabbak lettek volna. Megjelent egy szúrós fájdalom a lábamban,
ami a pszichológusom szerint csak a pszichoszomatikus. Én meg voltam róla
győződve, hogy a fájdalom valóságos, nem csak kitalálom, de egy idő után be
kellett ismernem, hogy nincs igazam. A napjaim sablonossá váltak, teendőim sose
haladták meg a hármas számot. Nem találkoztam se a családommal, se a
barátaimmal, akikkel mondjuk elég nehéz lett volna mivel a többségük még mindig
katonaként szolgált. De, minden ember életében eljön a fordulópont. Nem tudtam,
hogy ennek a fordulópontnak az eljöveteléhez Mike Stamford régi egyetemi
barátom járul hozzá, akivel egy reggeli sétámon futottam össze. Ő volt, aki
anno mindenbe belerángatott, bár nem mondom, hogy nagyon győzködnie kellett.
Mikor megláttam a parkban, először nem nagyon sikerült felismernem, talán ennek
oka a pár év alatt felszedett kis felesleg. Elmesélte, hogy jelenleg ugyan azon
az egyetemen tanít, ahova mi is jártunk. Elhívott a laborjába, bent
összefutottunk egy állítólagos barátjával. Itt kezdődött minden. Az a férfi
valahogy rájött, hogy háborúban szolgáltam és, hogy pillanatnyilag lakótársat
keresek. Kérdőn néztem Mike-ra, de ő csak mosolygott. Sherlock Holmes, így
hívták, nem tudtam meg tőle többet, csak hogy mennyek a Baker Street 221-hez.
Aznap este már lakótársak voltunk, sőt mi több még az asszisztense is lettem az
általa kitalált munkájához. Ő egyfajta tanácsadó detektív, ami annyit tesz,
hogy a rendőrség őt hívja, ha zsákutcába futnak. Ezen a ponton vett 180 fokos
fordulatot az életem. Ez az ember, aki mindent megtud rólad, ha csak rád néz és
a maga módján intézi a dolgokat teljesen lenyűgözött. Nem csak az életvitelem
megváltozását segítette elő, hanem az izgalmak, amelyekbe belecsöppentem
lehetővé tették, hogy nyugodt szívvel tegyem el a sétabotom. Lelkileg
megerősödtem, bár a rémálmok még mindig nem hagytak egyetlen nyugodt éjszakát
se. Tovább üldöztek a sikolyok, üvöltések és fegyverek fülsüketítő zaja. Ez egy
olyan betegség, amelyre nincs gyógyír, hiszen nem tehetem meg, hogy nem alszom.
Minden egyes nap vonakodva hajtottam álomra a fejem, hogy aztán pár óra múlva
zihálva ébredjek fel.
Már egy ideje Sherlock lakótársának mondhattam magam és
persze hű asszisztensének. De ez, még nem jelenti azt, hogy együtt is lennénk,
viszont mégis valamilyen okból kifolyólag minden ismerőse előszeretettel hitte
azt, hogy mi egy pár vagyunk. Az ilyen esetek nem kevés kínos pillanatot hoztak
az életembe, többet, mint kellene. Minél jobban meg akartam győzni a
környezetem, hogy a feltevések alaptalanok, a végén már csak azt vettem észre,
hogy saját magamat győzködöm, ezért elkezdtem randizni. Az új orvosi állásomnak
köszönhetően sok nővel dolgozhattam együtt és még többel találkozhattam. Egyre
többet hívtam el randira, némelyiküknél még ott is aludhattam, természetesen csak
a kanapéjukon. Ilyen alkalmakkor az alvás volt az utolsó dolog, amit csináltam.
Nem akartam aggódó szemeket látni, melyek a tekintetemet fürkészik, hogy miért
is ordítok az éjszaka közepén. Számomra ez egy örök átok, amely szinte
megbilincsel.
Egy újabb igazán megható, hogy miért is nem menne alapú
magyarázkodás és búcsúcsók után Angelónál kötöttem ki. Semmi kedvem nem volt
még haza menni a két lábon járó „meg mondom, amit gondolok és, amit látok
rajtad bármennyire is kínos a dolog” gépezetemhez. Nem törődve a
mértéktartással, sorra döntöttem le az elém helyezett korsókat. Hamar
lerészegedtem, hiszen „én így birkózom meg a szakítással” alapon egymás után
rendeltem a köröket. Eléggé szánalmasan nézhettem ki. Ezt bizonyította a
párperc múlva betoppanó Sherlock, aki minden bizonnyal közös barátunk hívására
jött ide. Egy másodpercre rám nézett majd Angelo felé indult, valamit
beszélgettek, amiből csak annyit értettem „részeg”, „mennyit” és „sokat” ebből
rá tudtam jönni, hogy mi is lehet a beszédtéma. Miután befejezték a rólam való
csevejt Sherlock elindult felém. Tudtam mi következik, hazavisz és elmondja,
milyen szánalmasan festek, milyen hibái voltak a nőnek. Ezzel a
tudattal vezérelve mikor megfogott a karomnál fogva kétségbeesetten kapaszkodtam
az asztalba, ami szerencsére oda volt erősítve a padlóhoz. Senki se volt már az
étterembe hármunkon kívül, így nem láthatták azt az ominózus jelenetet. Szinte
az életemért kapaszkodtam az asztalba Sherlock meg már a derekamnál fogva
húzott. Meglepően sok erőm volt annak
ellenére, hogy teljesen részeg voltam. Sajnos ez az energia nem tartott túl
sokáig, így a vereségemet elismerve engedtem, hogy kivigyenek onnan és
beültessenek egy taxiba. A kocsi ablakának döntöttem a homlokom, ami kellemesen
hűvös volt és rettentően jól esett mivel úgy éreztem, hogy menten megsülök. Azt
gondoltam: ó John most átélheted szegény grillcsirkék sorsát. Felnéztem az
égre, ami még sosem volt ilyen tiszta London felett. Mintha ezernyi szempár
szegeződne rám és mind tudnák, hogy mit érzek. Belém látnak, de megtartják a
titkom és nem hozzák nyilvánosságra, mint egyes emberek. Ő nekik elmondhatsz
mindent, meghallgatnak, nem szólnak közbe és mindig veled vannak. Ahogy
farkasszemet néztem velük és soroltam magamba gondjaimat, kívánságaimat és
lehetőségeimet lassan sötétedett minden. Lassan elhalványul minden és az
alkohol az uralma alá hajt, még utoljára egy meleg kezet érzek a sajátomon, de
nem tudok rá reagálni, tudatom elmerül a sötétségben.
„A városban élve
elfelejtjük, milyen fekete az éjszaka, milyen ragyogó a hold, milyen rengeteg a
csillag”**
Másnap reggel a vakító fényességtől alig tudtam kinyitni a
szemem. Miután megszoktam a fényt és az
eddig vadul vibráló foltok eltűntek, körül néztem és megdöbbenve vettem észre,
hogy nem a saját szobámban vagyok, hanem Sherlockéban. Próbáltam felkelni, de
ez több szempontból is meghiúsult. Először is minél jobban felemeltem a fejem
annál inkább úgy éreztem, hogy az majd széthasad, másrészt mert valaki kisajátította
magának a hátam. Kis töprengés után, hogy mégis ki lehet rajtam, elég rémisztő
eredményre jutottam, amit nem is akartam elhinni vagy legalábbis reménykedtem,
hogy most az egyszer tényleg rosszak a következtetésem. Nem akartam szembesülni
az igazsággal, ezért próbáltam mozdulatlan maradni, aminek az eredménye az
lett, hogy egyre inkább hasonlítottam egy élő deszkára.
Fél órával később
éreztem, ahogy súly legördül a hátamról. Addigra a fejfájásom már jelentős
mértékben csillapodott, így lassan átfordultam és szembetaláltam magam egy
kékeszöld szempárral. Számítottam rá, de még így is sikerült annyira
meglepődnöm, hogy leestem az ágyról. Sherlock aggódva nézett le rám, majd egy
kaján fél mosollyal megfogta a karom és visszahúzott maga mellé. Mikor újra az
ágyon voltam, csak akkor vettem észre, hogy nincs rajtam semmi, így a kisebb
sokk mellé a zavar is párosult. Azt a napot a kiabálások és veszekedések uralták.
A már megemlített eset után szép lassan múlt az idő és a
kapcsolatom Sherlockkal gyökeresen megváltozott, mint sok más addigra
megszokott dolog. Többé nem keresem a nőket, a randi lehetőségeket, oda
figyelek, hogy ne mondjak félreérthető dolgokat. A legfeltűnőbb pedig, ha
esetleg egy párnak néznek minket Sherlockkal már kicsit se zavar és nem kezdek
el vadul magyarázkodni. Lassan, de biztosan közelebb kerültünk egymáshoz, ahogyan
megnőtt az el-ellopott csókok száma és a kanapén való egymás karjaiban pihenéseké.
Mindezek szépen mentek a maguk gyorsaságában, én nem siettem semmit, mert
tudtam Sherlock azelőtt még nem érzett ilyet, igaz én is csak hasonlót. Egyetlen
dolog nem változott, a rémálmok. Egy szenvedélyes este után mindig mielőtt
elaludtam volna inkább elosontam a saját szobámba. Nem szeretem, ha aggódnak miattam.
Nem tudtam, hogy ezzel megbántom-e vagy nem, amíg az egyik reggelinél meg nem
kérdezte.
-
-John, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de
nagyon jól ismersz- rám emelte tekintetét és szinte éreztem, ahogy az a
lelkemig hatol. – Szóval, megpróbáltam kikövetkeztetni és sok mindent
átgondoltam, de nem találtam semmi okot arra, hogy így viselkedj. Ezért kerek
perec megkérdezem. Miért futsz, vagyis osonsz el minden egyes együttlétünk
után? – oda se mertem pillantani.
Zavartan kevertem tálamban lévő
kis golyókat, amiket a reggelimet szolgálták.
-
-Hát… rettenetesen horkolok, és nem akarlak
zavarni az alvásban! – Igen John tökéletes érvelés tutira rájött, hogy hazudtál.
-
-Értem – nagy meglepetésemre ennyiben hagyta a
dolgot.
Aznap minden remekül ment tovább. Egy ügyet megoldva
fáradtan estünk be az ajtón, én már indultam a szobám felé mikor Sherlock a falnak
nyomott és nagy hévvel megcsókolt. Egyre szenvedélyesebbé vált minden, míg végül
újra az ő szobájában kötöttünk ki.
Az együttlét után fáradtan dőlt le mellém és pár pillanat
múlva már édesen szuszogott. Ahogy figyeltem az ártatlan arcát egyre jobban
elálmosodtam én is. Maradék energiámmal felmentem a szobámba, beestem az
ágyamba, a hátamra feküdtem, lehunytam a szemem. Párpillanat múlva el is
aludtam. Rögtön megjelentek előttem a csataterek, a fegyverek, valaki kiabálja,
hogy fedezékbe és ismét ott vagyunk. Tudom csak álom, de minden olyan valóságos
a fájdalom, az ordítás mintha minden egyes durranás után a dobhártyám
kiszakadna. A pornak a színe megváltozik a vele keveredő vértől és egyfajta
barna árnyalatot kap. Itt mindegy milyen jól látsz. A füst, ami körbevesz nem
ereszt és nem ad támpontot. Nem tudsz tájékozódni, nem tudod éppen célkeresztben
vagy-e. Csak imádkozhatsz, hogy a lövedékek elkerüljenek. A füled mellett
elsuhanó repeszek a maguk szimfóniáját játsszák. Minden, egy dolgot sugall, a
halált ez az egyetlen dolog, amit együtt okoznak és hoznak létre, de az már
rajtad áll, hogy hagyod hadd vezessenek, vagy saját döntéseket hozol és ha, azok
jók még meg is menekülhetsz. Az esélyek nem túl jók. Egy beérkező gránát a jobb
oldalamon, meghazudtolva a múlt történéseit. De hát álmunkban minden lehetséges
nem? Hiába álom a fájdalom, mintha a valóság lenne, és ismét kiáltva ébredek
fel a rémálomból. Ahogy kipattant a szemem látom, ahogy egy kar átölel a
mellkasomon, mely gyors ütemben ereszkedik fel s le. A fejem félrebillen és egy
apró csókot érzek a homlokomon.
-
-John, nem a háborúban vagy, hanem velem –
szólalt meg az ismerős hang.
-
-Sherlock mit…
-
-Feljöttem, mert megint elmentél és ne hazudd
megint azt, hogy azért mert nagyon horkolsz. Azt azért hozzáteszem érvnek elég
gyenge volt, főleg, hogy már megesett, hogy elszundítottál a foteledben és nem
volt olyan vészes. Szóval, érdekelt, hogy miért nem alszol velem, de most már
tudom. Most, hogy mindketten választ kaptunk kérdéseinkre esetleg aludhatnánk
is – erre a gyorsan elhadart beszéd váratlanul ért.
Tudtam bármit mondhatok, Sherlock csak magára hallgat. Nem
volt mit tenni sóhajtottam egyet, felé fordultam és félve, de lehunytam a
szemem.
Hosszú idő után az volt az első nyugodt éjszakám. Reggel
eszembe jutott az első, emlékekben nem túl gazdag együtt létünk és eddig nem is
gondolkodtam rajta, de ott se riadtam fel az éjszaka közepén. Ezek után jöttem
rá menyit is számít, hogy velem legyen. Ha vele vagyok, a rossz álmok megkímélnek,
mintha ő lenne a pajzsom. Mellettem van reggel, délben, este és most már az
álmaimban is. Azóta nem gyötörnek már a rémálmok.
„Mi más az álom, mint annak megismerése, ami bennünk van?”***
Idézetek:
*Szabó Magda
**Laurell Kaye Hamilton
*** Alice Hoffman
Ú, de aranyos lett a befejezés! :3 Engem kissé a könyvbeli Watson stílusára emlékeztetett - talán a leírásoknál, de amikor Sherlockról beszélt, akkor persze a BBC-féle Johnra volt jellmezőbbb, természetesen :D Egyébként nekem nagyon tetszett így az egész, főleg maga a történet mondanivalója.
VálaszTörlés(Sajnálom, hogy csak most írok neked, de talán jó lenne, ha kiraknád a blogodra a bloggerprofilos követést, úgy hamarabb észreveszem, ha frissítesz! :3)
Nagyon köszönöm:3! Hát igen az elején kicsit átmentem kánonos Johnra (túlságosan beleéltem magam). Nagyon örülök, hogy tetszett:)!(Kiraktam a követést, bár az én tudásommal eltartott egy darabig, míg megtaláltam a megfelelő modult, de végül sikerült ^^')
Törlés