One step

Sokszor eszembe jutott, hogy megírom a saját kis reichenbach jelenetem és most kivételesen a hangulatom is hozzá járult. Hangulat felelősöm: itt.

One step

Egy lépés és minden megváltozik. Egy lépéssel elkövetem életem legnagyobb hazugságát és talán legnagyobb hibáját is. Muszáj megtennem Mrs. Hudsonért, Lestrade-ért, de legfőképpen érted. Ez az én saram, nekem kell megküzdeni vele.

-        Viszlát, John- ez a két szó alig akarja elhagyni a számat, de végül sikerül.

A hosszú éveket átvészelt készüléket elhajítom magam mögé. Hátam mögül még utoljára hallom a hangod, melyben benne van minden félelmed, aggodalmad, szomorúságod és haragod. Egy lépés és látom közeledni a földet őrült ütemben, mintha csak át akarna ölelni. Látom, ahogyan rohansz felém, de utadat megszakítja egy ember, hogy időt nyerjen nekem. A terv tökéletes, hiszen én készítettem. Lefekszem a megszabott helyre, fejem halk koccanással érintkezik a jéghideg aszfalttal. Szúró érzés a mellkasban, melyet nem tudok megmagyarázni. Csak kényelmesen el kellett terülnöm a földön, de mintha a lelkem becsapódott volna és átlépve, számunkra ismeretlen szakítószilárdságát kettészakadna.Meghazudtolva a fizika szabályait, de eleget téve a gravitációnak esik egy ismeretlen sötétség felé. Engedem, had zuhanjon, hiszen eddig se nagyon törődtem vele. Egyre távolabb és távolabb van, süllyed egyre mélyebbre és mélyebbre, míg el nem tűnik. A következményeket vállalni kell.

Az általam kreált tömeg körbe vesz, mindegyikük jó színész (pedig nem is hivatásuk). Megpróbálsz utat törni köztük, ismételgetve, hogy engedjenek oda, mert a barátom vagy. Tudom John, hogy az vagy és ők is tudják. A hajléktalan hálózat mindent tud és látod, egy normális ruhát adsz nekik, némi pénzt és mi mindenre nem képesek ráadásul még átlagosan is néznek ki. Az idő sürget, egy átlagember 1,5-2 percig bírja levegő nélkül, gyakorlással akár 5 percig is. Most először számít hátránynak a múltban tömegesen elszívott csikkek száma. Szédelegve egyre közelebb kerülsz hozzám. Kisebb agyrázkódás, nincsenek komolyabb következményei. Pánikszerűen, de egy orvos mozdulataival nyúlsz karom után. Vársz egy apró kis lüktetésre, ami reményt adhat, de semmi. Ujjaid helye eközben forrón éget, ez a legnagyobb kínom most. A szívemet egyre nehezebben tudom irányítás alatt tartani, olyan hangos akar lenni, mint egy dob, hogy ne csak érezd, hald is szabálytalan ütemét.  Önkontroll, mindig ezt csináltam és most van a legnagyobb szükség rá, de most a legnehezebb. Azt akarom, tudd élek, de ez nem lehetséges. Elhúznak mellőlem, kicsit hátraesel, engem felszednek a földről. Az ajkaim megmozdulnak, üvölteni akarnak, de nem engedem. Pillanatnyi kontrollvesztés, de betudható, hogy a mozgatás miatt. Elhanyagolható hiba, te úgyse veszed észre. Látom, ahogy szemed mögött a világ összeomlik, de csak én tükröződöm benne. Csak én. Pont az, aki a legtöbbet ártotta neked és most a saját halálát is elhiteti. Biztos ez kellett neked John? Gyorsan eltolnak onnan, hogy a falak között végre fellélegezhessek. Újra beszívott oxigéntől egyre jobban magamhoz térek. Kinézek a szoba koszos, repedt ablakán amely, mintha a régi összetört életemet mutatná és a közepén ott állsz te. Észre se vettem, hogy a lelkem másik része ott maradt melletted és most szánakozóan tekint vissza rám. Jó helyen van. Önző dolog, de vigyáznál rá? Nem láthatsz a helyiség viszonylag olcsó, műszálas, a zöld valamelyik ritka árnyalatával büszkélkedő függönye eltakar. Meredten nézel a vértócsára mely nem is az enyém, de te ezt készülékek nélkül nem is tudhatod. Higgy a szemednek, de hallgass az eszedre, legalább most az egyszer. Oda futnék, hogy tudd élek. Lehajtod fejed, de a tócsa tökéletesen visszatükrözi az arcod. Fájdalom, aggodalom, harag, mint alig pár perce.  Most viszont mennem kell. Légy erős John, mint egy katona, hiszen az voltál.

Kis koromban sokszor játszottam azt, hogy halott vagyok. Meredten néztem farkas szemet a hófehér plafonnal mind addig, míg végül csak az ürességet éreztem. Az idő gyorsan pergett, de a milliónyi porszem lassítva hullott az arcomra, néha olyan érzést adva mintha havazna. Egy érzéketlen test eljátszása, mi sem egyszerűbb ennél, főleg nekem. Akkoriban senki se törődött velem esetleg a bátyám, de neki ellentétben velem, egyre több dolga volt. Minden egyes nap voltam én, a plafon, és a porszemek, semmi több. A jól begyakorolt játék, igen könnyű volt, de nem hittem sose, hogy egyszer ilyen nehéz lesz.

Csak egy lépés volt.

***

Temetőben egy csendes szertartás zajlik, semmi zene, csak pár ember vesz részt rajta. Még talán sokan is vannak, neked se kellett volna eljönnöd, de végül te maradsz legutoljára. Kettesben a slampos 

sírkövemmel, amin semmi cicoma csak a nevem. Mycroft pont erre nem költ sokat, pedig ha már végig nézhetem saját temetésem megadhatná a módját.  Látom, ahogy hozzá beszélsz. Olyan dolgokat suttogsz neki, amit én sose tudhatok meg, csak ha most halott lennék fizikailag is. Egy dolgot tudok leolvasni a szádról, talán a legfontosabbat: „egy utolsó csodát a kedvemért… ne legyél halott”. Megérinted a tetejét, szinte érzem tenyeredet a vállamon. A tökéletes helyválasztásnak köszönhetően mindent látok. Látom, ahogy sírsz és hidd el, nem csak neked fáj. Sokan azt hinnék, kockázatot vállaltam azzal, hogy eljöttem, de csak én tudhatom, hogy a lebukásnak csekély az esélye. Ebben a pillanatban csak te vagy és a sírkő. Letörlöd könnyeid, kihúzod magad eltüntetve addigi görnyedt testtartásod, komoly bólintás, egy katona hátraarca és már indulsz is. Nem tekintesz vissza, szemed nem kalandozik el. Miért is tennéd? Hátra néznél, senki se nézne vissza rád, csak a saját tükörképedet látnád. Nem nézel körbe, az ismerősök már rég elmentek. Ha oldalra pillantanál, csak „barátod” sorstársait látnád, s ahova egyszer minden ember kerül. Most egy ideig nem láthatlak és nem is találkozhatunk, az még várat magára. Nem búcsúztam el valami barátságos módon, de nem volt választási lehetőség. Sajnálom.

***

Három hosszú év után itt állok a kopott 221B jelű ajtó előtt.  Ujjaimat végig húzom a számokon, amelyek felmelegítik kezemet. Végtagjaimból menekül a vér, s létfontosságú szerveimhez siet ebben a hidegben. Ez az ember természetes reakciója ilyen időben. Szívem egyre gyorsabb ütemben ver, egyre hangosabban. A torkomban, fejemben és később a lábamban dobog, mintha csak kedvére sétálhatna bennem, de végül mindig visszatér a helyére. Lenyomom a kilincset kattanásig, s az ajtó lassan kinyílik. Az előtérben senki se vár. Mit is hittem, ki várna egy halottra? Mély lélegzet, tüdőkapacitása a maximumon, majd összehúzódás és minden távozik. A kifújt levegő beáramlik az ajtón, mutatva az irányt. Belépek, a küszöb megadóan recseg a cipőm alatt. A lépcső felé indulok, a kis zajok lassan egy érthetetlen szimfóniát játszanak. Rálépek az első fokra. Kis dobbanás, ahogy ütközik a cipőtalp és a fa. A térdeim megrogynak és az eddigi erő, ami bennük volt csak úgy cserbenhagy, de mégis magabiztosan visznek a rég látott élet felé. Akaratlanul is eszembe jutott egy kis szóbeszéd. Azt mondják, az emberek halálukkor egy fény felé sétálnak, amin át a Mennybe juthatnak. Sokan előszeretettel mondják, hogy ilyenkor „ne menj a fény felé”. Szerencsére nem hallgatok az emberekre, ha azt most azt tenném csak megfutamodnék. Nálam fordítva működik, ha belépek rajta újra élhetek. Közel a cél és már semmi sem állíthat meg. A behajtott ajtó előtt meg torpanok. Egy apró fényfoszlányt figyelek, ahogy az kiáramlik az ajtó és az ajtófélfa közötti kis résen. Megszorítom kezemet és az addigra már visszaáramlott vér újra elszökik. Tenyeremet ráhelyezem az utolsó akadályra. Egy kis nyomás és a fényesség egyre vakítóbb lesz. Csak egy lépés választ el.             

John, teljesítem a kívánságodat.